Forrás: http://www.magyarmuzeumok.hu

Számos olyan mesterség van a világon, melyben benne rejlik az alkotás gyönyöre. Amikor a semmiből létrehozunk valamit, és a nagyközönség álmélkodik az elkészült terméken. Biztos sokakban felsejlik a kíváncsiság: Vajon hogyan készült? Milyen munka van a tárgy mögött? Pillantsunk a kulisszák mögé, és olvassunk bele egy restaurátor képzeletbeli naplójába, egy 18. századi díszkancsó restaurálási munkájába. Nézzük meg, hogyan dolgozik az az ember, akinek feladata a műalkotások esztétikai helyreállítása, élettartamának meghosszabbítása és megóvása.

A nagy kérdések: Ki? Mit? Hol? Mikor? Kinek?

A 18. században Johann Joachim Kaendler, a meisseni porcelángyár főszobrásza egy öt darabból álló porcelánkészletet tervezett a lengyel udvar megrendelésére. Négy az őselemeket – víz, levegő, föld, tűz – szimbolizálja, melyekhez egy, a Francia Királyság virágzását bemutató – XIV. Lajos címerét, illetve az uralkodó győzelmeit jelképező ábrázolásokat hordozó – ötödik darab is kapcsolódott, hiszen a teljes készletet XV. Lajosnak szánták diplomáciai ajándékképpen.

Fischer Mór, a Herendi Porcelánmanufaktúra megalapítója másoltatta le a vizet és a levegőt szimbolizáló kancsókat 1846-ban, melyek a Batthyány család birtokában voltak. Az 1860–70-es években valószínűleg további darabok is készültek. A replikákat 200 ezüstért árulták a 19. században. Jelenleg négy darab található magyarországi múzeumi gyűjteményben (1. kép). Kettőt a Herendi Porcelánművészeti Múzeumban, kettőt pedig a Magyar Nemzeti Múzeumban őriznek.

Az eredeti meisseniekből is feltehetőleg több látott napvilágot, de sajnálatos módon hozzávetőleges adatok sincsenek arról, hány darab készült a tárgyakból. Feljegyzések alapján az ötödik darabból is több van, de nem az eredeti festéssel, hanem kányabangitavirág-ábrázolással, ugyanis a feltételezett meisseni utángyártás során a tárgyakat újraértelmezték (2. kép). Száz év elteltével igen rikító pasztellszíneket – pl. kobaltkék – vittek fel a tárgyakra. Eredetileg kancsó volt a víz és a levegő, illetve váza a tűz, a föld, valamint az ötödik tárgy. A 19. század közepén Meissenben azonban készítettek egy olyan sorozatot, melynek minden darabja kancsó.

A tárgy, és ami mögötte van

A 18. században szárnyát bontogató rokokó ízlés szellemében készült kancsók technikailag igen bravúros porcelánok. A figurális díszítéssel igen gazdagon ellátott darabok, voltaképpen inkább szoborként értelmezhetők. A restaurátori munka művészettörténeti háttérkutatással kezdődött. Balla Gabriella Herend: A Herendi Porcelánmanufaktúra története című könyve nagy segítséget nyújtott a tárgyak időbeli, térbeli elhelyezésében. Az előkutatások során kiderült, hogy a tárgyakat már restaurálták, de nem megfelelően. A levegőt szimbolizáló díszkancsón például a dudát fogó kis amorett kezébe az előző mester egy hárfát rakott be. Valószínűleg nem volt meg a duda, és nem tudta, mi lehetett a helyén (8. kép). A figura mozdulataiból arra következtetett, hogy hárfát tartott a kezében, így készített egy hárfát, és azzal egészítette ki. Ezek az apróságok hozzátartoznak a műtárgyak történetéhez, akkor is, ha nem mindig objektívek.

A tárgyak históriáját részletesen bemutató tanulmánnyal összevetve – a szemmel látható változtatásokkal, illetve az anyagvizsgálati eredményekkel – készült restaurálási terv az egész munka alfájának és ómegájának tekinthető. Az aprólékos tisztítást csak ennek elkészülte után lehet elkezdeni, majd a munka a hiányosságok javításával, a festés kiegészítésével folytatódik. A tárgy, valamint a korábbi restaurálás „feltérképezése” viszont gyakran nem is olyan egyszerű feladat. Nem ritka ugyanis, hogy az előző restaurátor annyira jól megcsinálja a tárgyat, hogy a korábbi beavatkozásokat nem lehet észrevenni.

A kancsók „születésükkor” is „top” tárgyaknak minősültek, ezt bizonyítja talán a történetükből adott ízelítő is. Szakmailag rendkívül hasznos az elődök munkájának ismerete, hiszen valószínűleg koruk legfejlettebb technológiáját alkalmazták annak érdekében, hogy a tárgyak elnyerjék eredeti alakjukat, formájukat, színüket. Fantasztikus eljárásokat lehet eltanulni, melyek sokrétűen bővíthetik a szakember anyagismeretét, s a jövőben kamatoztatni lehet őket. Jelenleg a műgyanták világát éljük, melyekkel a porcelán kiválóan imitálható, sőt a kiegészítések még tartósak is lesznek.

Az anyagvizsgálatok, a különböző megvilágításban (természetes fény, UV) készült videó- és fényképfelvételek tökéletesen feltárják a korábbi beavatkozásokat (7. kép). Hiteles adatokat kaphatunk arról, hogy 1846-ban a mázakhoz milyen fémoxidot használtak fel, milyen hőmérsékleten égették ki őket, illetve milyen az anyag összetétele. Még elektronmikroszkópos vizsgálatot is végeztek. Mindez száraz szakmai részletnek tűnhet, másfelől azonban talán a munka legizgalmasabb része! A vizsgálatok segítségével ugyanis megállapíthatjuk, hogy az előző restaurátor milyen anyagokat, technikákat használt a helyrehozás során. Ha tisztában vagyunk elődünk technológiájával, akkor a legkisebb hibafaktorral láthatunk hozzá a kiegészítések lebontásához. Ha például tudjuk, hogy a kiegészítés gipszből készült, máris tudható, hogyan kell lebontani. Ugyanakkor történeti kérdéseket vet fel az a problematika, hogy mit kezdjünk azokkal a pótlásokkal, amelyeket már rögtön a gyártás során készítettek. Ez része a tárgy történetének: nem kell eltávolítani őket, mivel eredetileg így készültek. A korábbi és jelenlegi helyreállítási munkák is hozzátartoznak a tárgy történetéhez, ezért kiemelkedően fontos a munkafázisok részletes dokumentációja.

Más szempontból is érdekes lehet az anyagvizsgálatok eredménye, hiszen a kiértékelt adatokat maga a gyár is fel tudja használni, és egy-egy szín kikeverésében, vagy az égetési idő és hőmérséklet beállításában nagy segítséget jelenthet.

„A kancsók alapos vizsgálatát követően a korábbi pótlások eltávolítása tűnt a legjobb megoldásnak. A törésfelületek aprólékos tisztítása, és a darabok másolatának elkészítését követően lehetett csak hozzálátni a tárgyhoz való hozzáigazításnak, a festésnek, a lakkozásnak és végül a ragasztásnak.” (Részlet a tárgy restaurálásának dokumentációjából.)

Mi rejlik még a restaurátor naplójában, és hogyan jön a képbe Pilisszentkereszt?

A pilisszentkereszti Hugyecsek Balázs, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum restaurátora és műtárgyvédelmi felelőse a díszkancsók restaurálását választotta diplomamunkájául. Dr. Ridovics Anna, a Magyar Nemzeti Múzeum kerámiagyűjteményének vezetője ajánlotta fel az igen különleges és egyedi tárgyak helyreállításának lehetőségét. A többéves munkát követően, szoros együttműködésben a Herendi Porcelánművészeti Múzeummal, Hugyecsek Balázs a herendi porcelánok szakértő restaurátora lett. Számos herendi porcelán került már ki a műhelyéből, többek között a gyár működésének legnagyobb darabjai, egy tányér, mely a gyár 1843-as leégését örökíti meg (5–6. kép), vagy az első termékek között számon tartott cukortartó (4. kép). További érdekes, a magyar és az európai művelődéstörténetet meghatározó herendi porcelán vár még restaurálásra a múzeumok raktáraiban.

A gyár 1843-as leégését megörökítő tányér restaurálás utáni állapota
Gondolok itt Alexander von Humboldt születésnapi herendi készletére, melynek nagyméretű tálját már restaurálták, és a Herendi Porcelánművészeti Múzeum állandó kiállításán megtekinthető. A szakmailag kifogástalan restaurálást követően a tárgyak új életre kelhetnek, hiszen a darabokat újra fel lehet venni a gyártási listára.