Deim Balázs kitartó türelemmel figyeli a tájat és a várost, nem a múlandó pillanatot sűríti fotóiba, hanem a lassan csordogáló, mindent felemésztő, komótosan hömpölygő időt. Fotóin téren és időn kívüli tájak, széthulló objektumok jelennek meg. Ha Szentendrét fotózza, akkor a város kirakatokon túli arcát jeleníti meg: málló vakolatot, betonemlékmű vigasztalan szürkeségét, áramelosztó ritmikus rendjét, égbe hasító szögesdrótot. A kívülálló szemével láttatja a városképi elemeket, objektíven, kíméletlen őszinteséggel.

De ez csak az egyik alkotói attitűd, melyben Deim Balázs otthonosan mozog. Van egy a látványt ízekre szedő, analizáló, majd újrateremtő énje is. A képfelszín felszabdalása által új, izgalmas, dinamikusan áramló felületek jönnek létre. A hold közeli és távoli, éles és homályos képkockákból összemontírozott mozaikképe, vagy a nádas karcvonalaiból kibontakozó emberi figura a szürkületi tájban egy-egy izgalmas kitérőt jelentenek a képek sorában. A bogártetemek sziluettjét körívekbe záró fénypászmák egyszerre vetítik elénk a rideg valóságot, és a múlandóság lírai átiratát.

S aztán egy másik világ tárul elénk, a köztereken elhelyezett sörösdobozokból kialakított camera obscurák által. A camera obscura vagy más néven sötétkamra, a környezet vizuális leképezésére szolgáló optikai eszköz. Egy minden oldalról fénytől védett doboz vagy szoba, melybe a fény egy apró lyukon keresztül hatol be. Ez a fény fordított állású képet rajzol ki a camera obscurán belül a lyukkal ellentétes oldalon. Deim Balázs sörösdobozokat használ lyukkameraként, Budapest, Kaposvár, Szentendre különböző pontjain helyezi el őket, s a bennük elrejtett fényérzékeny felület rögzíti a fonák látványt.

A függőleges-vízszintes ház-utca síkok lágy ívbe fordulnak ezeken a fotókon, s egyszerre szürreális félkörívbe hajló kulisszák között találjuk magunkat. Az utcai szürkeségben felizzik a fény és szín elmosódó szivárványsávja, a hold halvány lenyomat csupán, a parkolóház szikár betontömbje irrealitásba burkolózik. Egy utcai reflektor szeszélyesen hajol a felüljáró híd vasszerkezete fölé, megmozdulnak a mozdulatlannak hitt objektumok és tárgyak. A vonatsínek is elszakadnak a gravitáció vonzásától, kanyargó hullámvonallá szelídülnek a kékes ködderengésben.

Deim Balázs jó úton jár, a primér látvány rögzítésének lépcsőfokait már maga mögött tudhatja. A valóság megragadását már jóval meghaladta, most a véletlen játékának is teret engedve komponál-szerkeszt. Fotói egy illúziókkal teli, irracionális világot teremtenek, ahol van fény, szín, s a tér-idő sík is kizökken megszokott rendjéből.

2012. november 30.

Kopin Katalin