A finoman habzó folyam sávozott iszapos partján az elhaladó emberi léptek nyomán lábnyomok keletkeznek, amelyek szinte észrevétlenül tűnnek el, s a part újra kisimul, és marad a víz, a hullámzás, a sodrás, a hömpölygés, az áradás, az apály és dagály a természet rendje szerint.
Az emberi lábnyomok azonban a valóságban nem enyésznek el diszkréten és észrevétlenül, hanem ormótlan nyomot hagynak, ahová csak az ember beteszi a lábát.
A Hugyecsek Balázs és Rizmayer Péter alkotta művészpáros a természettel folytat panteista diskurzust a maga ironikus, aktív, cselekvő módján. Az ártér a pusztuló és újjáéledő, mindig új- és újrajzolatú látványával kiváló terepet nyújt minimalista performanszaikhoz. A halott, csupasz, télvégi táj, a korhadó, málló fatörzsek, a kusza, kopár bozótos és a sűrű, rusztikus mintázatú avarszőnyeg biztosítja a kulisszákat. Ám ezúttal a természet nem passzív félként van jelen, hanem kezébe veszi sorsa irányítását.
A paysage-etűdöket rövid akciók füzére alkotja, melyek során a két művész beavatkozik a természet megszabott rendjébe, de a fellázadt táj megbünteti, kiveti magából a betolakodókat. Az akciók anti-landart művek, hiszen valójában a két művész nem hagy nyomot a természetben, ténykedésük során inkább ők maguk vállnak a természet kiszolgáltatott játékszereivé.
Korábbi természeti közegben végrehajtott akcióik során is, a tényleges beavatkozás helyett inkább az ember pusztító, romboló tevékenységét próbálták enyhíteni, eltüntetve a megsebzett táj gyógyulatlan hegeit. Vagy pusztán a szemlélődés eszközét választva, elmélkednek a múló természeten. Számukra a természet élménye nem merül ki egy koratavaszi fűvészkerti sétában, vagy a geometrikus rendben ültetett holland tulipánhagymák csodálatában, ők a romlatlan, zabolátlan, vad tájakat keresik.
A kiállítótérben is akkor mozognak otthonosan, ha organikus útvesztővé alakítják azt, telezsúfolva a táj kellékeivel. A göcsörtös ágak által megtámasztott „tájemlékmű” mementóként, figyelemfelhívó torzóként áll előttünk, s ezzel párhuzamosan a felvillantott természeti katasztrófák jelzik az emberiség által járt út buktatóit.
S végezetül mindannyian meghajolunk a természet ereje előtt…
… és marad a víz, a hullámzás, a sodrás, a hömpölygés, az áradás, az apály és dagály a természet rendje szerint.
Szentendre, 2014. március 5.
Kopin Katalin