Köszöntök mindenkit a forgács társaság apokalipszis című kiállításának megnyitóján. A Juhász Gergő, aki egy nagyon ügyes gyerek joggal hívta fel többünk figyelmét ennek a címadásnak a veszélyeire. Mert könnyen felszínes ibrity-abratyba fordulhat az egész – mondta, egy jól hangzó cím, megfelelő mögöttes tartalom nélkül elég béna tud lenni. Nem? De! Márpedig az apokalipszis egy pontosan ilyen hát hogy is mondjam téma. Ugye, elég nagy irodalma meg története meg mindene van, épp ezért ez a kis buta, olvasatlan társaság mit tud kezdeni ezzel az igen mély és komoly témával? Mert hát azon túl, hogy igen aktuális a hétköznapi-közéleti értelemben, na azon túl hát mit is kezdhetnénk vele? Hisz ahhoz, hogy kezdjünk valamit vele, ahhoz talán az kell, hogy legyenek súlyok, amiket megjelenítünk, vagy megkísérlünk elmesélni. Márpedig ez a kiállítás már megint nem úgy tűnik, hogy súlyossá lesz, hanem inkább súlytalanná. Elég csak a névadási procedúrát vennünk. Eredetileg ugyanis erény lett volna a kiállítás címe, aztán amikor átkerült a kiállítás megnyitó 21-re, akkor jött az ötlet, hogy legyen apokalipszis a címe, hisz valakik erre a napra várják a világvégét. Ez a Deim Balu ötlete volt. És Balu jól belenyúlt, mert úgy tűnt szar vagy legalábbis veszélyes ez a cím, de mégsem az. Tök hamar kiderült. Annyira nem az, hogy már az, amit eddig ezzel kapcsolatban elmondtam már az is magáról az apokalipszisről szól. Miért? Azért mert ez a kis forgács társaság valahogy jól kifejezi azt a tartalmat, amit én most az apokalipszis témában ki fogok fejteni.

Ha valaki úgy érzi, hogy ennek a kiállítás megnyitónak inkább előadás jellege van és ez bosszantja, akkor nyugodtan felkiálthat vagy pofon üthet engem. Csak arra kérem előtte, hogy jól gondolja meg ezt, mert lehet, hogy a halál angyalát üti meg, ami meg nem biztos, hogy...

…tehát a súlynélküliségről volt szó. Mert, hogy a forgács társaság alapvetően súlytalan valami. Vagy mondjuk úgy, hogy a benne alkotó emberek művészete inkább súlytalan, mint súlyos. És itt most megpróbáltam értékelés nélkül nyilatkozni. Valaki felnevethet most magában, hogy lehet-e értékelés nélkül haha stb. Ez most nem jó vagy rossz, bűn vagy erény. Ez van. Ez egy kicsit olyan mint az az idő amit most élünk, akarom mondani az idő amit pont hogy nem élünk. Ennek az időnek ugyanis, amit élünk pont az a jellemzője, hogy valahogy nem éljük, mert nincs nagyon idő mostanában. Valahogy elfáradt az idő. Olyan valahogy átmeneti jellege van. És ez jól megmutatkozik a forgács produktumain is. Olyan mintha már nem is lenne téma, mint ha ezt az egészet belemondanánk a semmibe. Olyan űres, épp ezért súlytalan. És nyugodtan jöhetne egy ősöreg öreg, hogy fiúk, hát hol vannak a súlyok, miről akartok mesélni? Hát mi csak úgy jól érezzük magunkat és közben csinálunk ilyen dolgokat, de hát öreg végül is igazad van, de hát valahogy ne ródd fel ezt nekünk, mert a súlyokat előttünk már valahogy elhasználták. Olyan súlyosak voltak előttünk, hogy nekünk már nem maradt súly. Valahogy elhasználtátok. Mi pedig ilyen súlytalanságot örököltünk. Épp ezért bármilyen címet adhatunk a kiállításnak, nem nagyon lesz súlya. Mert hát miről szólhat ma egy kiállítás? Társadalmi probléma? Nein, kit érdekel a társadalmi szintű probléma, nap mint nap bizonyítja, hogy nincs valódi létezése. Ez az apokalipszis téma is csak úgy jött, de ezzel valahogy mégis találtunk valamit. Az apokalipszishez ugyanis szorosan kötődik a várakozás.

Én például várok valamit. Nem tudom, hogy mit, nem úgy várok, hogy várakozok mondjuk valakire, valakinek a megérkezésére, hanem úgy várok, hogy valamit közben igenis csinálok. Leginkább azt hiszem szülök. Teszem azt vajúdok. És nem csak magam miatt teszem, hanem mert mostanában itt minden vajúdik. Ez úgy néz ki, hogy időzavarba kerültünk. Mai korunkat az (akkut) időzavar jellemzi. Olyan időben él, ami már nincs itt, nem létezik, vagy legalábbis nem kéne itt lennie. A már megtörtént még mindig itt van, a meg nem történt meg még mindig nincs itt. Épp ezért a mai kornak nincs valós ideje. Ezért érzünk mindent olyan nagyon valótlannak. A realitás hiányzik ezekből az időkből, a tapasztalat eleven húsa. Az átmeneti korok sajátja. Nem mintha, ha az átmenetiség nem lenne bármelyik kor sajátja. Csak vannak korok, amelyek koncentráltan tartalmazzák, hogy is mondjam: a karakterük ilyen, vagyis a színük. Az átmenetiség érzete se egy-egy kor privilégiuma. Milyen szegényes is lenne a valóság, ha minden külön lenne. Nem, egyszerre van minden jelen, de egy-egy időszakban egy-egy tónus megerősödik. Ez az élet, és ez az idő üteme. A produktív élet nem más, mint ütemérzék. Ennek a kornak viszont nincs ütemérzéke, pont most veszíti el, épp ezért kicsúszott az előző ütemből és még nem találja a következőt. Épp ezért centrumtalan, épp ezért önpusztító, diabolikus, épp ezért saját halálát várja. Ami nem baj. Ha annak a jegyében áll, hogy helyette valami új jöjjön, olyan új, ami élhető. Ami ütemben van. Ez az apokalipszis. A gyermek születése. Ami már megtörtént, de még mindig itt van, azt hagyjuk elmenni és megtörténni, aminek pedig jönnie kell, azt hagyjuk megtörténni. A vajúdás vége. Veszteni tudás a győzelem jegyében. Az élet alapélménye.

Tekintsünk csak a Kecskés Tibi képére, amin egy boksz világbajnoki öv van mindenféle személyes veszteséggel átszőve. Hopp mégis csak van valamiféle súly. Na, ellentmondtam magamnak. És ez tök jó. Nem? De!

A válság érzése nem a mi korunk kizárólagos sajátja. Végigkíséri a történelmet, akarom mondani a tükröződő tudatot. Mert mi más lenne a történelem, mint a tudat tükröződése. És mi más a történelem, mint permanens, akut válság. Az apokalipszis pedig ezt az időzavart zárja le, oldja fel. Egyik kezével lezár, vagyis pusztít, a másikkal feltár, vagyis épít. Az elmúlt 2000 év egyre fokozottabb időzavart, válságérzést hozott magával, mivel azt, aminek jegyében elvileg állt, vagyis ami szerint élni akart, nem élte, sőt egyre inkább az ellenkezőjét élte. Persze ez már lejárt lemez. Ami viszont nem lejárt lemez az az, hogy a történet végét várjuk. A történelem végét. A kórosan megnövekedett történeti érzék feloldódását valami olyasmiben, amit közösségnek hívunk. És amiben a forgács előremutató az pont a közösség. Olyan emberek együttléte, akik közösségben élnek, és emellett csinálnak ezt-azt, amire valahogy homályosan de azt a szót használják, hogy művészet. Hű de hülyén hangzik. Azért hangzik hülyén, mert a szavak valahogy elhasználódtak. Az idők betelnek. A szavak is betelnek. Vannak idők, amikor a szavak elhasználódásának érzése túlontúl megerősödik. Persze a szavak mindig is koptak, és az élet szolgálatában, a vitalitás és reprodukció jegyében az állt, aki az elhasznált szavakat elhagyta, hagyta elveszni, és helyettük új szavakat talált, illetve a szavaknak új értelmet adott. De vannak idők, amikor a valóság betegesen besűrűsödik, becsomósodik. Ilyenkor az elhasznált, agyonhasznált szavak feltorlódnak, és a természetes folyásnak útját állják. Kóros burjánzás, a mai kor talált magának erre egy szót: rák. A használhatatlan szavak tornyosulása, zűrzavart okoz, nem engedi az időt tovább folyni, és végső soron időzavarba kerülünk. Ezért új ütemet kell találnunk, de olyan ütemet, ami már-már itt van, szóval nem úgy új, hogy radikálisan azt se tudjuk, hogy mi franc ez, hanem amit már valahogy ismerünk, de még nem mertünk belekezdeni. Az apokalipszisben meg az a szép, hogy ezt feltárja nekünk, akarom mondani megadja a lehetőséget, hogy merjünk belekezdeni. Ehhez munka kell, és személyes bátorság. Mert az apokalipszisnek semmi értelme sincs, ha nem személyes. Hacsak egy külső történés lenne, mondjuk tűzeső az égből vagy a politikusok haragja, akkor személytelenné válna, mi pedig ott maradnánk árván, gyermekárván.

Most pedig az következik, hogy várakozunk, a várakozás fokozódik, a végén pedig minden megy tovább úgy, ahogy … nem akarom lelőni a poént. Erről nem is lehet mondani semmit. A kiállítást megnyitom. Most.

2012.12.21, Szentendre, Művészet Malom - Malom Café