Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretnék az egybegyűltektől egy kis segítséget kérni! Azt javaslom, hogy mielőtt körbenézünk a falakon és elkezdünk önmagunknak is feltenni kérdéseket a látottal kapcsolatban, ürítsük ki előfeltevéseinket, rossz kedvünket, és vegyünk egy tiszta lélegzetet.

…

Köszönöm!

A tiszta lélegzetvétel elűzi elsődleges benyomásainkat és segít ráhangolódni minket a linómetszetek befogadására és rávezet egy, a nyugati embertől igen távol lévő nézőpont kialakítására.

Ilyen eltérő nézőpontot ismerhetünk meg Matsuo Bashō haiku költeményéből:

„Jobban megnézem –

Nazuma virágzik ott

A sövény alján!”

A költő – azaz a megfigyelő- csupán megnézi ezt a virágot. Nem analizál, nem „bontja szirmaira” a látottakat. Nem értelmezi át, nem magyarázza. Egy felkiáltójelre bízza mindazt a benyomást, és érzelmet, ami a látványból fakad.

Leel-Őssy Enikő nem kimondva, de ezt a keleti módszert követi a megismerésben. Visszatekint a régmúlt és távoli klasszikus, ill. anti-klasszikus kultúrák meséi szimbólumaira, és belülről szemléli a tárgyat, eggyé válik velük. A dekoratívabb darabok állnak leginkább közel ehhez a primer kapcsolathoz megfigyelt és a megfigyelő között (példa). Az Istenek, Héroszok, Emberek, Démonok sorozatán egy képpé olvasztja mindazt,  ami az adott témát jelenti, egyfajta kvintesszenciáját nyújtja képi és érzelmi szinteken is. Történetet mesél el mindenféle narratíva nélkül, ez az, ami jelenvalóságát adja.

A visszatekintés nem jelentheti a jelen tagadását és a tőle való elfordulását, mert elszakad a mindennapoktól és csak egy hamis hanggá válik- vagy egy bizonytalan színfolt marad. Leel-Őssy Enikő csak kiindulópontként tekint vissza, hogy a jövő felé indulhasson el.

Ahogy a költő számára a felkiáltójel, amiben az érzelmek csúcsosodnak, a képzőművész számára az maga a metszés a linón.

Így a linó magába szívja a meditatív jelleget, de maga az alkotás folyamata is meditatív jelleget ölt, a festés válik meditációvá, meditatív aktussá. Nem egyszerűen a kép válik azzá, hanem maga a módszer lesz önmaga.

Ez a módszer, jóllehet más mozgatórugói és kifejező eszközei vannak, de a kortárs szentendrei művészetben is elterjedt. Gondoljunk csak Bereznai Péter, Varga Ágnes Kabó, Deim Pál, Aknay János munkásságára. Nevezhetjük azt a keleti nyelven: zennek, meditációnak, vagy csak egyszerűen imának.

De mit mondanak a képek rólunk, a világunkról, mit mond el a művészről? Még bizonytalanul állunk a képek előtt, nehezen szívjuk be a friss levegőt. Segítségünkre sietnek a képek kísérőszövegei, hogy kapaszkodót kapjunk. Remélem, hogy e kiállítással a kelet nem marad keletté, hanem részünké tudjuk alakítani, hogy segítségével léphessünk a művésszel tovább.

A kiállítást megnyitom!

Herpai András

2013. április 5.