Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Bár köszönthetném Önöket úgyis: Kedves Szereplők! Mert bizony mindannyian részesei vagyunk ennek a kiállításnak. Noha személy szerint nem látszunk a képeken, mégis a képek mítoszához tartozunk. A lyukkamerával készült felvételeken már csak technika sui generis jellege miatt sem lehetünk ott, az igazolványkép cikluson viszont csak a szerencse döntött így.

Az első képeken camera obscurával készített felvételeket láthatunk. Deim Balázs életét meghatározó városok egyes pontjaira sörös dobozból unikumos-üvegből létrehozott lyukkamerákat tett ki (úgy vélem, a hordozó anyagok kiválasztása nem véletlen). A hosszú expozíciós idő segítségével solargrafiákat hozott létre, amelyeken a gyorsan mozgó és változó helyzetek eltűnnek, és csak az épületek látszanak a nap útját jelző fényszivárvány alatt.

A camera obscura már az 1600-as évek második felében közkedvelt volt festők körében.
Például Vermeer van Delft ennek segítségével festette híres vedutáit, amely lehetővé tette számára, hogy az adott közvetlen látványtól elrugaszkodva, a fényhatásokat a fény színre bontása után vizsgálhassa.
A képciklusok mintha semleges nézőpontot sugallnának, de ez csak a látszat. A lyukkamerák segítik az alkotót, és a befogadót, hogy a százszor látott és az mókuskerékké avanzsált napot újra felfedezze.
Úgy absztrahálja a valóságot, mint a szentendrei geometrikus absztrakt festők a vásznaikon.
Mert az adott fotópapíron érzékelhető egyfajta festői komponálásra való igény. Mondhatni, hogy félabsztrakt fényértelmezéseket látunk a falakon. Az igazolványkép ciklus már jóval aktívabb szerepet kívánt meg a művésztől és a befogadótól egyaránt. Itt a művész véletlenszerűen kiválasztott egyéneket kért fel, hogy a Batthyány tér egyik kies zugában a fotóautomata gép alanyai legyenek. Az adott felvételeket beszkennelve és nagyítva (tehát itt is átértelmezve és komponálva) érte el a kívánt hatást.

Teoretikus művészetfilozófusok tézise Itt már explicit jelenik meg: a művészet a társadalom tükre, e kettő egymásra reflektál. És már csak én teszem hozzá: úgy játszik egymással, mint két kis medvebocs az erdő mélyén.

De a kiállítás témája azért komolyabb mondanivalót is sugallhat. Mindkét sorozat, más irányból mutatja meg Deim Balázs sajátos episztemológiáját. Az élet színtereit saját kamerája őrzi meg az örökkévalóságnak, amely egy sajátos viszonyt is feltételez az őrző és megfigyelt között.

Ebben a kapcsolatban egyfajta birtoklási vágy nélküli állapot jön létre. Ez segít, hogy átértelmezzük magunk számára a valóságot és így az ember elemi szükséglete - a világról beszerezhető tökéletes tudás exponálódhasson.

A kiállítást megnyitom
Herpai András