Két művész tandemugrást hajtott végre, szerencsésen landoltak a Folt kávézó előtti lapályon, személyi sérülés nem történt. -  Állhatna a szenzációhajhász bulvárlapok címoldalán.

Akárcsak 4000 méterről kiugrani, párban kiállítani sem kockázatmentes dolog, ugyanis a művek párbeszédbe elegyednek, gondolatszövedékeik egymásba gabalyodnak, új megvilágításba helyezik egymást, majd életre keltik és belakják a teret. S olykor magukkal rántanak minket kedélyes és gyanútlan kultúrafogyasztókat is. A kényelmes landolás nem mindig biztosított, van, hogy koppanunk, ha szembe nézünk a művekbe csomagolt üzenetekkel, vagy csupasz önmagunkkal.

Szentendre két ismert figurája, a nagyszakállú Bereznai Pepe, és a kevésbé nagy szakállú Barnás Máté illesztette ezúttal egymás mellé azt, amit érzékel, tapasztal, és gondol a körülöttünk lévő világról. Arról a világról, amit már csak látszattöredékeiből ismerünk és rakosgatunk össze nap, mint nap.

Semmi sem egy. Minden vagy kettő, vagy három, vagy…

Akárhány, mert minden sokszorosítható, megismételhető, pótolható és visszajátszható.  

Ady óta tudjuk, hogy Minden Egész eltörött, s ezt minden generáció megtapasztalja, legyen szó akár a hetvenes akár a kétezres évekről, Vajdásról vagy Forgácsosról. E gesztus értékű kiállítás, mely egy Vajda-Forgács páros kiállítássorozat nyitánya, fontos momentuma a város művészeti életének. Az ötlet nem mellesleg Bereznai Pétertől származik. Nem generációk egymásra borulásáról van itt szó, nem a befutott apák nemzedékének farvizén való előrejutásról, nem múltrevízióról és jövővízióról. Hanem azonos létszemléletről, a laza optimizmus közös érzetéről, generációk cinkos egymásra kacsintásáról.

Térszegletek, árnyékívek, finomra komponált faktúrák egyik oldalon – létszimbólumok, tömör összegzések, repetitív életsorminták a másikon.

Barnás Máté a szentendrei városkép részleteiben rejlő lehetőségeket aknázza ki, fotóin a kiragadott épületsziluettek absztrakt struktúrákká alakulnak, mint Korniss vagy Bálint fél évszázaddal ezelőtti festményein. A felnagyított részletek, önálló gondolati tartalommal telítődve, újragondolt Szentendre ikonokká nemesülnek. Kissé provokatív ready made-szerű kép objektjein hol az alkotás értelmén mereng el, mondván, ami elpusztítható az nem ily olyan lényeges, hol egy gyermeki örömmel talált tárgyat emel műalkotássá, Deim Pál előtt tisztelegve.

Bereznai Péter a tőle megszokott tömörséggel fogalmaz. A lavírozott tus érzékeny átmenetei, az egymáson átütő síkok transzparens rétegei, végtelenített életszövedéket alkotnak. A rajztáblába foglalt konstruktív épületelemek Máté fotóival dialogizálnak. Így lesz teljes a kör.

Végezetül érdemes néhány szót szólni a Folt kávézóról is, melynek látképéhez Barnás Máté is hozzátartozik, mint inspiratív motor és lélekcsavar. A Folt az a hely, amit közhelyesen a város tüdejének is nevezhetünk, ami olyan funkciókat lát el és olyan szerepeket tölt be, amit jó néhány agyonszervezett intézmény is megirigyelne. Ahová a kiállítási ötleteket a művészek maguk hozzák be, tehát nem kurátorok lihegik körbe a terepet, hogy valami hangzatosat feltehessenek a falakra. Csak jön a művész, hóna alatt a friss művekkel, és kiteszi azokat. Nincs szigorú zsűri, és nem a kontraszelekció elve működik, hanem önmagát szűri és tisztítja a hely. Ettől él, ettől érezzük itt jól magunkat.
Legyen ez most is így! Kellemes további tandemugrásokat kívánva, vessük bele magunkat a művek mélységeibe és jelentésrétegeibe.

Kopin Katalin